Most akkor optimista vagyok vagy pesszimista, ha nekem félig tele van a poharam (tököm) a mai magyar közállapotokkal. Az hogy ebben az országban, ha normális (nem kiemelt, csak az elvárható minimum) egészségügyi ellátást akarok kapni, akkor keményen csengetnem kell a zsét, úgy 14 éves korom óta tudom. Ekkor jelent meg a térdemen egy csontkinövés a gyors növekedés miatt. Az állami orvosi ellátás annyira felületes volt, hogy másfél évig voltam fölmentve tornából. Amikor Anyu elvitt egy magán ortopéd rendelésre, akkor végre megnézték rendesen a cuccost, és pár hónapnyi fizikoterápiás kezelés után teljesen normális tinivé váltam.Az egészségüggyel való találkozásom ezek után is leginkább a korrupcióról szólt és én voltam a korrumpáló fél. Én nemigen voltam beteg, de két gyerekem született. Az ügyfélkapun lekérdeztem, hogy mennyibe kerültek a nyavalyáim a TB-nek az utóbbi közel tíz évben. Negyvenezer kemény forintot fizettek ki rám néhány egészségügyi intézménynek. A társadalmi szolidaritás nevében én ennek több százszorosát csengettem be a teljesen bejelentett fizetésem és a vállalkozásaim után. Ami teljesen rendben van! Csak az nincs rendben, hogy ha véletlenül lebetegednék, vagy valami érne, akkor ez mind nem számítana, nem kapnék rendes ellátást, mert nincs rá pénz.
Most, hogy nagyobbik gyermekem révén találkoztam az oktatási rendszerünkkel, illetve annak bemeneti részével, azt kellett tapasztalnom, hogy vagy az én elvárásaim lettek extrémek, vagy a rendszerben dolgozó pedagógusok fásultsága és alkalmatlansága lett akkora az évek során, hogy ez már kiveri a biztosítékomat. Nem hiszem, hogy általánosíthatok. Biztos vannak lelkes a munkájuknak teljesen elhivatott pedagógusok, a jó értelemben vett megszállottak, de sajnos mi nem ezekkel találkoztunk.
Tanultam némi pedagógiát, többek közt tanár is vónék, úgyhogy nem teljesen dilettánsként nézem a csemetém fejlődését. Talán jó eséllyel meg tudom ítélni, hogy mely közösségben és mely pedagógus irányítása alatt fejlődhet a legtöbbet. Amikor először mentem a Kölökért az oviba, akkor konstatáltam, hogy ez egy nagyüzem. De nem a nagy hozzáadott értéket előállító precíziós, csili vili fajtából, hanem mint a szentesi Barnevál (csirkefeldolgozó). Az, hogy a vegyes csoportban a Kölök a legkisebb és ezért némi extra törődést igényelne az óvónőktől, azt eredményezte, hogy a kezdetektől fogva le akarták pattintani a gyereket. Először azt akarták, hogy hordjuk haza ebéd után. Aztán amikor egy órányi alvás után fölébresztették és keményen nekilátott hisztizni csórikám, mert nem aludta ki magát és rosszul ébredt, egyből jött a telefon, hogy azonnal menjünk érte, mert nem tudják megnyugtatni. Most meg jöttek azzal, hogy beteg és vigyük haza, mert begyulladt a szeme (nagy valósínűséggel szórták a homokot). A gyerekdoki semmit sem talált.
Arra az elhatározásra kellett jutnom, hogy ha nem akarom, hogy a gyerekemet elkönyveljék rossz gyereknek, és ezáltal rossz tanulónak (mert a rossz gyerekek általában hülyék is a skatulyázás szerint), akkor ki kell vennem ebből az óvodából, és egy alapítványi oviba kell íratnom. Ez nem kis tétel a családi költségvetésben, de majd én is ellopom a magánnyudíjpénztári vagyont azt vagánykodok a szufficitemmel.
Nem is olyan régen egy okos ember azt mondta a rádióban, hogy manapság az igazán értékálló befektetés nem a részvény vagy a nemesfém, még csak nem is az állampapír. A gyerekeink minél magasabb színvonalú oktatásába érdemes befektetnünk.
És ez már az óvodával elkezdődött.
Abszudisztán.
